Sötét a szoba, bár vigyorogva belóg a napfény a lehúzott redőny résein. Idegesen ülök a gép előtt. Neki írok. Nem először teszem, ráadásul az első egyáltalán nem érte el a célját. Nem figyelt fel rám. Most minden másképp lesz!
Nem leszek többé udvariasan hétköznapi. Megmutatom, hogy ki vagyok. Remélem, van értelme. Úgy értem, remélem, vagyok valaki. Ki kéne lógni. A tömegből. Annyian udvarolnak Neki, sokan ismerik, így én se voltam eddig Számára más, mint egy szürke kis fogaskerék.
Tényleg, ki vagyok? Egy pesti kecskeméti. Kecskeméten születtem, onnan tudom az eszem, ott lettem először szerelmes, ott lettem apátlan, oda jártam vissza anyámhoz és még mindig ismerős a legtöbb bokor, ház vagy illat. Ott tanultam meg, hogy az udvariasság KRESZ a lélekhez és én ott vettem mértéket is az emberi léptékhez.
Aztán a sors elvitt és ott hagyott Pesten. A város, ahol egymás lábára lépnek, beelőznek és csak anyáznak-anyáznak… De ez az a város, ahol akár minden este végigmennék a rakparton este, élvezve a nyüzsgést, a fényeket. A város, ahol a sárból mindig kikandikál a tehetség, ahol egy koncert nem eltávolít, hanem közelebb hoz, ahol ha nem vigyázol, csak úgy eléd kerül egy kiállítás, egy előadás és megsoroz érzésekkel, gondolatokkal.
Tényleg, mi vagyok? Grafikus? Tipográfus? Fotós? Nem pakolok szeneskocsit, nem építek fel házakat, csak megtervezek pár logót, kiadványt, ellövök pár fotót. Csupa olyan dolog, amit egy kósza őszi szellő bármikor felkaphat és messze vihet anélkül, hogy bárki észrevenné.
Szeretek hallgatni és szeretek mesélni. Szeretek belebújni mások bőrébe. Vonz az öröme, bánata, szerelme, gyűlölete. Nem akarok olyanná válni, csak amíg megértem, hogy milyen úton jutott oda, és merre tart. Hiszem, hogy ez mindenkit érdekel, csak nem mernek, nem tudnak közelebb lépni egy idegenhez. Nem baj, majd én megtapasztalom és megírom számukra.
Tudom, hogy Ő is szereti a meséket, a szép történeteket, melyekből kikandikál az ember. Talán azért nem figyelt fel rám eddig, mert nem mutattam meg neki, hogy mennyire hasonlóak vagyunk.
Hiszen Őt is ezért szerettem meg. Rendszeresen figyelem, ahol megjelenik és örömmel lesem ki, ahogy megújul és mégis önmaga marad léte minden percében. Ettől igazi nő. A férfiak fejlődnek, erősödnek, a nők változnak, megújulnak. Ezért illenek össze, mi is ezért illünk össze.
Most megmutatom – gondolom és felhúzom a redőnyt. Szembeölel a napsütés. Sóhaj. Nagyot dobban egy párafolt az ablakon. Mosolygok. Most nem menekülhet, a lelke nem mondhat nemet egy rokonlélek hívására. Tudom, hogy nem lehet csak az enyém. Én leszek az övé. Megtalálja majd a helyem, még mielőtt én odatalálnék.
Enter. Elküldve. Megingathatatlan hitemmé vált, hogy végre felfigyel rám a Nők Lapja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.