Egy nap azonban megtörtem a rendet. Sokszor veszek útközben reggelit, amit időnként a kocsiban kezdek megenni. Rossz szokás tudom, de nem én tehetek róla, a gyomrom van kissé elkapatva. Szóval aznap reggel is így történt, két váltás között haraptam a kolbászos szendvicsből. Váltás, gyorsít, harap, lassít, vált, harap, fordul, vált, gyorsít harap. A forgalom nem volt nagy, gyorsan megérkeztem a stúdióba. Maradt még két falat. 

Hogy mindent pontosan érts kedves olvasó, el kell még mondanom, hogy szüleim óvó nevelése ellenére kiskorom óta a végére hagyom a legfinomabb falatokat. Egy vajas kenyérnél előbb kell elfogynia a hajának és a végére, ha csak lehet, egy vagy két teljes értékű katonának kell maradnia. Puha kenyérbéllel, vastag vajréteggel és ha volt rajta, akkor felvágottal, sajttal. Ezeket a szuper-katonákat már az elején kinézem magamnak és alapos, előre megtervezett hadművelettel körbezárom őket, megsemmisítve az összes védelmi vonalat, majd élvezettel fejezem be a műveletet, a fő célpontok elnyammogásával. Ilyenkor a végére halk csámcsogást és elégedett sóhajtást is alkalmazok, hogy dramaturgiailag tökéletes jelenettel zárjam le az aktuális étkezést.

Szóval most is ez történt a szendviccsel. Megérkeztem én és a szuper-maradék. Kiszálltam és fura érzésem támadt. Csend volt. A védőpuli érzékeny orra milliméter pontossággal lokalizálta a katonáimat. A kerítés növényzete által hagyott kis résen egy meredten figyelő orrot és szempárt véltem felfedezni. Vigyorogni kezdtem. Egy számomra is meglepő hirtelen mozdulattal átdobtam a maradékot a kerítés másik oldalára. Kutya észlelte, odaugrott, majd hirtelen leállt az orra a kaja felett egy milliméterrel és még utoljára alaposan körbeszaglászta. Három másodperc múlva a katonáim hősi halált haltak. Hálás és további falatokat remélő szemekkel futott vissza a kerítéshez.

Jó kedvvel mentem dolgozni, de hamarosan belém vágott az érzés: Akkor én most elrontottam ezt a kutyát?!? Ezentúl ételbeadó automatának látja a kerítést és mindenkivel kedves lesz??? Lehet, hogy elveszti miattam a munkáját??? Este azonban megnyugtatóan tapasztaltam, hogy ugyanúgy mindenkit megugat. Én kapok egy “ismerlek” farokcsóvát és fél percnyi egérutat, de mire indítom a kocsit ugyanazzal az élvezettel támadja a kocsit a kerítésről, vagy a kertkapunál ugrálva, mint egy fekete, szőrös gumilabda.

Azóta rendszeresen gondolok rá és dupla végjátékot alkalmazok az autósreggeliknél. Ha megjövök, megismeri a kocsimat és mire kiszállok, már tökéletes tisztában van vele, hogy hoztam-e kaját. Ha adok megköszöni, azonban esténként bár elnézést kérő szemekkel – “Ne haragudj öreg, de ez a munkám, ugye megérted” –, de ugyanazzal a lendülettel ugatja meg a kocsimat.

Barátok lettünk, pedig a nevét se tudom. Ha jól belegondolok, nem is ez a fontos. Mert mi is a barátság? Hogy feltételek nélkül is számíthatunk a másikra. Ő a falatokra, én a következetes, alapos és rendületlenül végzett védelmi munkájára.

Sötét a szoba, bár vigyorogva belóg a napfény a lehúzott redőny résein. Idegesen ülök a gép előtt. Neki írok. Nem először teszem, ráadásul az első egyáltalán nem érte el a célját. Nem figyelt fel rám. Most minden másképp lesz!
Nem leszek többé udvariasan hétköznapi. Megmutatom, hogy ki vagyok. Remélem, van értelme. Úgy értem, remélem, vagyok valaki. Ki kéne lógni. A tömegből. Annyian udvarolnak Neki, sokan ismerik, így én se voltam eddig Számára más, mint egy szürke kis fogaskerék.
Tényleg, ki vagyok? Egy pesti kecskeméti. Kecskeméten születtem, onnan tudom az eszem, ott lettem először szerelmes, ott lettem apátlan, oda jártam vissza anyámhoz és még mindig ismerős a legtöbb bokor, ház vagy illat. Ott tanultam meg, hogy az udvariasság KRESZ a lélekhez és én ott vettem mértéket is az emberi léptékhez.
Aztán a sors elvitt és ott hagyott Pesten. A város, ahol egymás lábára lépnek, beelőznek és csak anyáznak-anyáznak… De ez az a város, ahol akár minden este végigmennék a rakparton este, élvezve a nyüzsgést, a fényeket. A város, ahol a sárból mindig kikandikál a tehetség, ahol egy koncert nem eltávolít, hanem közelebb hoz, ahol ha nem vigyázol, csak úgy eléd kerül egy kiállítás, egy előadás és megsoroz érzésekkel, gondolatokkal.
Tényleg, mi vagyok? Grafikus? Tipográfus? Fotós? Nem pakolok szeneskocsit, nem építek fel házakat, csak megtervezek pár logót, kiadványt, ellövök pár fotót. Csupa olyan dolog, amit egy kósza őszi szellő bármikor felkaphat és messze vihet anélkül, hogy bárki észrevenné.
Szeretek hallgatni és szeretek mesélni. Szeretek belebújni mások bőrébe. Vonz az öröme, bánata, szerelme, gyűlölete. Nem akarok olyanná válni, csak amíg megértem, hogy milyen úton jutott oda, és merre tart. Hiszem, hogy ez mindenkit érdekel, csak nem mernek, nem tudnak közelebb lépni egy idegenhez. Nem baj, majd én megtapasztalom és megírom számukra.
Tudom, hogy Ő is szereti a meséket, a szép történeteket, melyekből kikandikál az ember. Talán azért nem figyelt fel rám eddig, mert nem mutattam meg neki, hogy mennyire hasonlóak vagyunk.
Hiszen Őt is ezért szerettem meg. Rendszeresen figyelem, ahol megjelenik és örömmel lesem ki, ahogy megújul és mégis önmaga marad léte minden percében. Ettől igazi nő. A férfiak fejlődnek, erősödnek, a nők változnak, megújulnak. Ezért illenek össze, mi is ezért illünk össze.
Most megmutatom – gondolom és felhúzom a redőnyt. Szembeölel a napsütés. Sóhaj. Nagyot dobban egy párafolt az ablakon. Mosolygok. Most nem menekülhet, a lelke nem mondhat nemet egy rokonlélek hívására. Tudom, hogy nem lehet csak az enyém. Én leszek az övé. Megtalálja majd a helyem, még mielőtt én odatalálnék.
Enter. Elküldve. Megingathatatlan hitemmé vált, hogy végre felfigyel rám a Nők Lapja.