Egy nap azonban megtörtem a rendet. Sokszor veszek útközben reggelit, amit időnként a kocsiban kezdek megenni. Rossz szokás tudom, de nem én tehetek róla, a gyomrom van kissé elkapatva. Szóval aznap reggel is így történt, két váltás között haraptam a kolbászos szendvicsből. Váltás, gyorsít, harap, lassít, vált, harap, fordul, vált, gyorsít harap. A forgalom nem volt nagy, gyorsan megérkeztem a stúdióba. Maradt még két falat. 

Hogy mindent pontosan érts kedves olvasó, el kell még mondanom, hogy szüleim óvó nevelése ellenére kiskorom óta a végére hagyom a legfinomabb falatokat. Egy vajas kenyérnél előbb kell elfogynia a hajának és a végére, ha csak lehet, egy vagy két teljes értékű katonának kell maradnia. Puha kenyérbéllel, vastag vajréteggel és ha volt rajta, akkor felvágottal, sajttal. Ezeket a szuper-katonákat már az elején kinézem magamnak és alapos, előre megtervezett hadművelettel körbezárom őket, megsemmisítve az összes védelmi vonalat, majd élvezettel fejezem be a műveletet, a fő célpontok elnyammogásával. Ilyenkor a végére halk csámcsogást és elégedett sóhajtást is alkalmazok, hogy dramaturgiailag tökéletes jelenettel zárjam le az aktuális étkezést.

Szóval most is ez történt a szendviccsel. Megérkeztem én és a szuper-maradék. Kiszálltam és fura érzésem támadt. Csend volt. A védőpuli érzékeny orra milliméter pontossággal lokalizálta a katonáimat. A kerítés növényzete által hagyott kis résen egy meredten figyelő orrot és szempárt véltem felfedezni. Vigyorogni kezdtem. Egy számomra is meglepő hirtelen mozdulattal átdobtam a maradékot a kerítés másik oldalára. Kutya észlelte, odaugrott, majd hirtelen leállt az orra a kaja felett egy milliméterrel és még utoljára alaposan körbeszaglászta. Három másodperc múlva a katonáim hősi halált haltak. Hálás és további falatokat remélő szemekkel futott vissza a kerítéshez.

Jó kedvvel mentem dolgozni, de hamarosan belém vágott az érzés: Akkor én most elrontottam ezt a kutyát?!? Ezentúl ételbeadó automatának látja a kerítést és mindenkivel kedves lesz??? Lehet, hogy elveszti miattam a munkáját??? Este azonban megnyugtatóan tapasztaltam, hogy ugyanúgy mindenkit megugat. Én kapok egy “ismerlek” farokcsóvát és fél percnyi egérutat, de mire indítom a kocsit ugyanazzal az élvezettel támadja a kocsit a kerítésről, vagy a kertkapunál ugrálva, mint egy fekete, szőrös gumilabda.

Azóta rendszeresen gondolok rá és dupla végjátékot alkalmazok az autósreggeliknél. Ha megjövök, megismeri a kocsimat és mire kiszállok, már tökéletes tisztában van vele, hogy hoztam-e kaját. Ha adok megköszöni, azonban esténként bár elnézést kérő szemekkel – “Ne haragudj öreg, de ez a munkám, ugye megérted” –, de ugyanazzal a lendülettel ugatja meg a kocsimat.

Barátok lettünk, pedig a nevét se tudom. Ha jól belegondolok, nem is ez a fontos. Mert mi is a barátság? Hogy feltételek nélkül is számíthatunk a másikra. Ő a falatokra, én a következetes, alapos és rendületlenül végzett védelmi munkájára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.